Magyarország hagyományai

Néptáncok fajtái néprajzi tájegységek szerint:

Nyugati vagy dunai táncdialektus:

• Csallóköz és Szigetköz:
  A rábaközi hagyománnyal ellentétben Csallóköz táncéletében a közelmúltig egymás mellett élt a verbunk szólóban és csoportosan járt formája. A táncok és tánczenei darabok személynevekre utaló megjelölése (Bertóké) a XVII. századi történeti gyakorlatot őrzi, a verbunk lassú és gyors dallamának visszatérő szerkezetével, az egymást váltó szabályozott és szabályozatlan táncrészekkel pedig a már Czuczor Gergely által is megörökített képet idézi elénk. A csárdás korábbi hagyományt továbbéltető vonásaként viszont a lassú részt kísérő dudanótára hívhatjuk fel a figyelmet.
  
  
• Rábaköz:
  A dunántúli ugrós fejlett típusát képviselő rábaközi dust szóló és páros változatai mellett csoportosan is járták, mégpedig a körverbunk bemutatásának különböző színtereit (kocsma, templom előtti tér, lányos házak) összekötő vonuló táncként. A vidék reprezentatív, a legényszervezetek által megőrzött tánctípusa, a körverbunk az avató táncok, valamint a látványos táncos toborzás jegyeit őrzi.
  
  
• Nyugat- és Közép-Dunántúl(Veszprém-Zala-Vas):
  A kanásztánc mellett ügyességi táncaink másik elterjedt típusa az eszköz láb alatti át-dugdosásával jellemezhető söprűtánc. Phallikus változata a termékenységi rítusra utaló lakodalmi tánc emlékét idézi. A pásztor körtánc egyik jelentős dokumentuma viszont a karácsonyi köszöntőként játszott „Csordapásztorok...” kezdetű egyházi népénekhez kapcsolódó, dudanótára járt forma. A juhait kereső pásztor táncának Vas megyei változatáról pedig a mulató nótaként játszott dallam ad hírt.
  
  
• Dél-Dunántúl:
  A magyar tánckultúra alaprétegét, archaikus vonásait a legszembeötlőbben Somogy tánchagyománya őrzi. Erről ad meggyőző képet a táncéletben uralkodó szerepet játszó és a tánctípusok sorát magába foglaló, egységes kanásztánc-ugrós stílus. A magyar fegyvertánc-pásztortánc tradíció egyik jellemző képviselője a kanásztánc, melynek a keresztbe fektetett eszközök körül és felett járt ügyességi formulái a középkorig követhetők nyomon.
  
  
• Kelet-Dunántúl (Sárköz, Dunamente, Bácska-Szlavónia, Kalocsa vidéke, Kiskunság):
  Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunkszórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is, azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos. Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbungés marsnéven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás. A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.A három karikázórész egymástól forma, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.

Középső vagy tiszai táncdialektus:

• Felső-Tisza vidéke:
  Az új táncstílus elemi erejű térhódításáról ad meggyőző képet e vidék táncélete, mely alapján méltán jellemezhetjük paraszti tánckultúránk utolsó nagy korszakát. A verbunkot, lassú és friss csárdást magába foglaló, gazdag motívumkincsű, kis szvitforma stiláris egysége híven tükrözi a korábbi hagyományt felváltó, tánc és zene lüktetésében, a motívum és soralkotásban egyaránt érvényesülő augmentálódást. A Felső-Tisza vidékre jellemző új táncstílusban következetesen érvényesülnek tehát a megváltozott táncos ízlés esztétikai normái, melyek a korábbi történeti réteggel szemben az oldottabb formálásban, a nagyobb ívű és rapszodikusabb komponálásban öltenek testet. Ez a verbunk és csárdás őrzi egyúttal a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásait. Erről tanúskodik a párosan is járt magyar verbunk és a csárdás reformkori jegyeket őrző karaktere. Az egész tánckultúrát döntően meghatározó új stílus szerepét érzékelteti a fegyvertánc-hagyományban gyökerező pásztor botolók egyes változatait is asszimiláló hatása. A korábbi hagyomány továbbélését dokumentálja viszont a gyermekdalszerű énekekre és dudanótákra járt párválasztó körjáték, a hajlikázás. Ugyancsak a régi stílus jelenlétéről tájékoztat a kondástáncként járt botoló és az e vidéken is oláhosként élő ugrós.
  
  
• Északkeleti Felvidék:
  A verbunkkötetlen szóló és szabályozott csoportos formája egyaránt megtalálható e területen. Motívumkincsét itt is a bokázó és csizmaverő mozgások jellemzik. Az északkeleti kötött verbunk magyar változataihoz szervesen kapcsolódnak a kelet-szlovákiai, zempléni és főleg Sáros megyei szlovák körverbunkok. Ezek a szabályozott szerkezetű verbunkok az előtáncoló táncvezető és a tánc közbeni vezénylés mozzanatait is megőrizték. A csárdásmotívumkincse éppúgy érintkezik a verbunkéval, mint a Felső-Tisza-vidéken. A tág, nyitott összefogódzási módok, a fenthangsúly, a férfi önálló figurázása, csapásolása, a hármas csárdás és körcsárdás élénk divatja mutatják, hogy a felső-Tisza-vidéki csárdásstílussal állunk szemben, de ismét megkopottabb, egyszerűbb formában. A karikázóknaka Felföldre jellemző igen egyszerű, kezdetleges formái itt is élnek. A lassúban az egyirányú oldaltlépés-zárás, a frissben pedig a fenthangsúlyos forgás a fő motívumok. A karikázó kapcsán említjük meg a lakodalmi játékos leánytáncokat, valamint a májusi zöldágjárást. Az északkeleti Felvidék lakodalmi táncai közt is szerepel a tréfás verbuválásnak a labirintustáncok csoportjához kapcsolódó formája.
  
  
• Keleti palócok és matyók:
  Az észak-keleti körtánc gyermekjátékszerű dallamokra járt, böjti falukerüléssel párosuló típusát a tardonai példánk, a csárdásból és futóból álló típust pedig a domaházi változat képviseli. A magyar tánchagyományban egyedülálló bodnártánca német céhes hagyományt meghonosító észak-magyarországi német telepesek közvetítésével kerülhetett Erdőbényére. A ma már bemutató jellegű tánctípus a középkortól ismert nyugat-európai lánc-kardtáncok változata, melyek egykor avató funkciót töltöttek be a céhek életében. A verbunk és csárdás e dialektus területén is a Felső-Tisza vidékre jellemző stiláris egységről ad képet egyszerűbb megjelenésben. Erre a kapcsolatra utal a hangszeres verbunk dallam és a csárdások kísérő zenéje is.
  
  
• Nagykunság, Jászság:
  Az Alföld középső részének adatokban meglehetősen szegény dialektusterülete, amelyre az alsó- és felső-tiszaviéki valamint a palóc stílusjegyek egyaránt jellemzőek, de ez nem jár együtt nagy motívum-, ill. formagazdagsággal. Jellemző táncok: pásztorbotoló két bottal (a vállra vetett botot ütögetik egy másikkal. A györgyfalvi laskanyújtóstánc rokona, állítólag moreszka-tipusú fegyvertánc), seprűtánc ( a seprű a táncpartner szerepét tölti be), oláhos (oláh kanásztánc), verbunk (pl. Túrkeve), tréfás verbuválás, csárdás (a dunántúliakhoz hasonló lenthangsúlyos bukós is előfordul helyenként, pl Karcagon).
  
  
• Dél-Alföld, az Alsó-Tisza vidéke:
  A tiszai dialektus déli részére az ugrós — oláhos néven élő, sűrűn szerkesztett, tapsos-csapásolókban gazdag — virtuóz formája, valamint a vonulós táncként járt, újabb keletű mars egyaránt jellemző. A csárdás félfordulós, mártogatós karakterével pedig a tánctípus alföldi sajátosságai mellett a nyugati dialektusra utaló reminiszcenciákat is őriz. A tánckísérő hangszerek és együttesek sokrétűsége, a tekerő, citera, köcsögduda, a tambura- és fúvószenekarok egymás mellett élése egyúttal a táncéletben lezajlott változás egyes fázisairól is tanúskodik.

Keleti vagy erdélyi táncdialektus:

• Kalotaszegi néptáncok:
  A legényes legfejlettebb formáját őrző dialektus korábbi táncéletében a ma már első sorban bemutató jelleggel járt férfitánc nyitotta a táncrendet. A tömören szerkesztett, kezdő és záró motívumokkal határolt egységekből felépülő férfitáncot a leányok kis körökben járt karikázója kísérte. A virtuóz férfitánccal ellentétben a csárdás egyszerűbb, kiforgatásokkal tarkított változatban él, a verbunk dallamok pedig a lakodalmi vonuló tánc és a lassú csárdás kíséretéül szolgáltak.
  
  
• Mezőségi néptáncok:
  Tánckultúránk organikus fejlődését és egyik jelentős történeti periódusát dokumentálja az erdélyi Mezőség művészi élményként is magával ragadó tánc- és tánczenei hagyománya. A magyar néptánc alaprétegét képviselő kanásztánc-ugrós stílus kiteljesedett formáját ismerhetjük fel e vidék férfitáncában, a legényesben, népzenénk régi rétege pedig gazdagon áradó, hangszeres változatokban él a tánczenében.
  
  
• Maros-Küküllő vidéki és Marisszéki néptáncok:
  A Mezőség déli részének sajátos arculatú tánchagyományában is táncpárt alkotott a kétféle legényes regionális változata, a ritka és sűrű pontozó. Ezt követte a táncrendben a lassú vagy öreges csárdás, a forgató karakterű féloláhos, a nővel járt páros verbunk és a friss szökő. Az Erdélyben ritka leány körtánc aszimmetrikus motívumból és forgásból álló változata él e dialektus területén.
  
  
• Székelyföldi néptáncok:
  A magyar népterület központi részén lezajlott erőteljes stílusváltást Erdélyben a székelység tánckultúrája tükrözi a legszembetűnőbben. Ennek ellenére a verbunkon ma is átütnek a régi stílusú férfitánc jegyei, s a táncrendben egymást követő páros táncok is a korábbi és újabb táncáramlatok hatását őrzik. Így a forgatás mérsékelt és közepes tempójú változatával összefonódva jelenik meg a lassú és friss csárdás.
  
  
• Barcaság, hétfalusi csángók néptáncai:
  Borica (táncvezető vezetésével járt egyszerű sorozatokból álló eszközös, moreszka tipusú rituális tánc, mely a téli napforduló ünnepköréhez kapcsolódik, bár jellemzően a farsangon szokták előadni újabban), verbunk (a székely verbunk egyszerű, szegényes változata), csárdás (leginkább a gyimesiekéhez hasolnó egyszerű forgó-pár, külső- és belsőlábas változatban is előfordul), helysza ( románosan „szirba” névvel, a csíkiakéhoz hasonló egyszerű fűzértánc), németesek ( a barcasági szászok közelsége, és erős kulturális hatása magyarázza, hogy nagyon sokféle ilyen táncuk van), a hagyományos zenekari felállás a cimbalommal kiegészült vonósbanda volt, régebben a cimbalom helyén kobozzal. Újabban harmonika is van a zenekarban, sőt, néha kizárólag harmonika kiséri a táncot.
  
  
• Gyimesi csángók néptáncai:
  A középkori vonulós és a reneszánsz forgós páros jegyeit őrző kettős, a lánctánc tradíciót képviselő héjszák, a régi stílusú férfitánc, a féloláhos, valamint az ütőgardonból és hegedűből álló hangszeregyüttes a gyimesi tánckultúra archaikus vonásairól ad képet. Az újabb táncáramlatok korai sajátosságai pedig a verbunkban és magyarosban jelennek meg.
  
  
• Bukovinai székelység néptáncai:
  A székelységből két évszázada kiszakadt bukovinai magyarság tánchagyományunk régi rétegét képviselő férfi szóló és párostáncként a silladrit őrizte meg táncéletében, az új stílus bizonyos fokú térhódítását pedig a csárdás egyszerű formája dokumentálja.
  
  
• Moldvai csángók néptáncai:
  A középkor óta több kivándorlási hullámmal gyarapodó moldvai csángók a magyar nyelv és kultúra archaikus vonásai mellett tánchagyományukban a regionális román tánckincs régies formáit és az erdélyi tradíció Moldvában is megtalálható elemeit őrzik. A vidék tánczenei gyakorlatához hasonlóan a furulya és koboz a csángók táncot kísérő hangszere.